Paul Tripp hálaadási elmélkedéseiMinta

Mindannyian tesszük, valószínűleg napi szinten. Észre sem vesszük, hogy ezt tesszük, pedig hatalmas jelentősége van arra nézve, ahogyan magunkat látjuk és ahogyan másokhoz viszonyulunk. Ez egyik oka annak, hogy annyira sok kapcsolati probléma van, még Isten házában is. Mi lehet ez a dolog, amit mind hajlamosak vagyunk tenni, miközben annyira sok kárt tud okozni? A felejtés az.

Elfoglalt mindennapjaink és énközpontúságunk miatt sajnos elfelejtjük, milyen nagy mértékben megáldja és radikálisan megváltoztatja az életünket Isten irgalma. A tény, hogy Isten megáldott minket kegyelmével, amikor csak az Ő haragját érdemeltük, úgy kopik ki az emlékezetünkből, mint egy dal, amelynek szövegét valaha ismertünk, de ma már nem tudjuk felidézni. A minden egyes reggelen bennünket köszöntő megújult irgalom nem az első gondolat fejünkben, amint őrült tempóban készülünk az előttünk álló napra. A nap végén pedig, amint párnánkra hajtjuk kimerült buksinkat, hogy végre kipihenhessük a fárasztó napot, gyakran elfelejtjük felidézni azt sok irgalmat, amely Isten kezéből csepegett ránk egész napon át. Nem szoktunk időt szánni arra, hogy kicsit megállva elgondolkozzunk azon, milyen lenne az életünk, ha Isten irgalma nem lett volna belevésve életünk történetébe. Sajnos, nagyon könnyen válunk irgalom-feledékenyekké. Az irgalom-feledékenység veszélyes, mert nagyban meghatározza, miként vélekedsz magadról és másokról.

Amikor észben tartod a neked adatott irgalmat, azt sem fogod elfelejteni, hogy te magad a világon semmit sem tettél mindazért, ami ma Isten irgalmából a tiéd. Amikor észben tartod Isten irgalmát, alázatos, hálás és gyengéd vagy. Amikor nem felejtkezel meg a neked adatott irgalomról, a panaszkodás utat enged a hálának, az énközpontú vágyak pedig utat engednek az Isten-imádatnak. Amikor viszont megfeledkezel a megadatott irgalomról, büszkén beszéled meg magaddal, hogy amit elértél, az mind a te érdemed. Amikor megfeledkezel az irgalomról, magadnak tulajdonítod az elismerést olyan dolgokért, amelyeket csakis irgalomból kaphattál vagy tehettél meg. Amikor megfeledkezel az irgalomról, magadat igaznak és méltónak tekinted, és követelődző, elvárásokkal teli életet élsz.

Amikor megfeledkezel az irgalomról, és méltónak titulálod önmagadat, nagyon könnyen kirekesztesz másokat az irgalom köréből. Önteltségedben elhiszed, hogy azt kapod, ami neked jár, és a többiek is pont azt kapják, amit megérdemelnek. Önigazult szívedben nincsen gyengédség, így nem hatja azt meg könnyen mások szerencsétlen helyzete. Elfelejted, hogy sokkal inkább hasonlítasz, minthogy különböznél szükségben lévő testvéredtől, és nem vagy képes meglátni, hogy egyikőtök sem áll érdemei miatt Isten előtt. Az alázatosság az irgalom táptalaja. A megadatott irgalomért érzett hálád indít arra, hogy magad is irgalmat mutass mások iránt. Pál azt mondja, „Legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek a Krisztusban.” (Efézus 4:32).