Beszélgetések IstennelMinta

A korai kilencvenes években a férjem, Richard és én elkezdtük fontolgatni a gyülekezetváltást, pedig már tíz éve jártunk egy adott gyülekezetbe. Szerettünk volna modernebb Istentiszteletekre járni, és tűnt úgy, hogy a gyülekezetünk erre hajlana. Néhány hónap alatt leszűkítettük a lehetőségeinket két-három gyülekezetre, és felkészültünk arra, hogy búcsút veszünk addigi gyülekezetünktől. 

Mindeközben jelentkeztünk egy lelki megújulást ígérő hétvégi elvonulásra. A férfiakét tartották meg először, majd két héttel később a nők is elvonultak együtt. Nagy izgalommal vártuk ezt a két hétvégét, különösen helyzetünket tekintve, amint éppen a gyülekezetváltás szélén álltunk. 

Richard hetvenkét órás elvonulása igazi személyes ébredést hozott, még az arca is ragyogott, amikor vasárnap este hazaérkezett. Elkezdett mesélni, én pedig egyre izgatottabban vártam a saját lehetőségemet egy ilyen élményre. 

Richard elmesélt mindent töviről-hegyire, és ügyesen a legvégére hagyott egy bizonyos témát, amikor is minden kertelés nélkül elmondta, hogy az Úr kijelentést adott neki az elvonuláson: nem kellene elmennünk a jelenlegi közösségünkből, mert ott van a helyünk. Amint sikerült valamiféle választ összeszednem, nekirontottam azzal, hogy nekem bizony semmi ilyesmit nem jelentett ki az Úr, és hogy biztosan ő az, aki félrehallotta Istent. Richard erre bölcsen csak annyit felelt, hogy várjunk és lássuk meg, hogy vezet az Úr! 

Az én kis elvonulásom utolsó napjának közepe felé hozzám is szólt az Úr. Egyik pillanatban még kötöttem az ebet a karóhoz, a következő pillanatban pedig arra eszméltem, egyértelműen azt mondja Isten, maradnunk kell a közösségünkben. Pont. Az én konok elhatározásom úgy csapódott neki Isten szilárd, mozdíthatatlan akaratának, mint egy gyorshajtó a biztosan álló útszéli védőkorlátnak.

Ez igen megrázott és szinte betegnek éreztem magam, amint gyászkönnyeket hullattam Isten utasítása hallatán. Isten engedelmességet kért tőlem, azt, hogy maradjunk Richarddal ott, ahol vagyunk, de abban a pillanatban számomra nem volt értelme Isten kérésének. A miért megértése bizony csak sok éves Isten-keresésünk után érkezett. Ennek ellenére mi ott maradunk engedelmesen.

Az engedelmességet arrogáns hozzáállásomba vésett mély megsebzések követték – juj, de fájtak –, majd az alázatosság tanulásának sebei következtek, s ezek még nagyobb fájdalmat okoztak – dupla juj. Az életemben megtanult legfontosabb leckéket azonban pontosan az engedelmességemnek köszönhetően, a „kényszer-tanulás” révén tudhatom magaménak. 

Meglepetésemre Isten a mi kis közösségünket is átformálta az Ő gyengéd módján. Most már tapasztalatból tudom, hogy Isten képes bárkit átformálni, még engem is, és a közösségünkben történt ébredést bizony megérte kivárni. Az engedelmességet mindig áldás követi.