Őrizd meg a reményt!Minta

Tartsunk ki együtt!

Olvasd el: 2 Korinthus 1:3–11

IMÁK: 2 Korinthus 1:9–11

„Magunkban már fel is készültünk a halálra. De ez is csak azért történt, hogy többé ne magunkban bízzunk, hanem Istenben, aki még a halottakat is feltámasztja. Ő pedig valóban kiszabadított bennünket a halálos veszedelemből, sőt, ezután is meg fog szabadítani. Őbenne reménykedünk, hogy a jövőben is mindig megszabadít, ha ti is segítségünkre lesztek azzal, hogy imádkoztok értünk. Akkor majd sokan és sokféleképpen fognak hálát adni Istennek értünk, és azért a kegyelemért, amelyet — válaszul az imádságaikra — ránk fog árasztani.”

Elmélkedés

Pál és társai annyira szenvedtek, hogy biztosak voltak benne, nem fogják túlélni. De később Pál képes volt megérteni, hogy szenvedésük célja az volt, hogy ne saját erejükre, hanem Istenre hagyatkozzanak, amikor meg akarnak menekülni. Pál felismerte, hogy Isten szabadítása nem egyszeri alkalom, ami azt is jelentette, hogy a szenvedés sem egyszeri alkalom volt. Tudta, hogy újra szenvedni fog, de abban is teljesen biztos volt, hogy Isten újra meg fogja szabadítani.

Ez az igeszakasz a szenvedésre adott közösségi választ mutatja be. Nem vagyunk arra kárhoztatva, hogy egyedül szenvedjünk. Pál azért osztotta meg szenvedését, hogy a többi hívő imával álljon mellé. Tudta, hogy az imádságnak hatalma van, és hogy hittestvérei vigaszul szolgálhatnak a számára, ha imában felemelik.

Isten a lelkünk teremtője. Ő tudja, hogyan vigasztalhat meg minket a legjobban. Mivel Istentől vigaszt kapunk, amikor szenvedünk, mi is meg tudunk másokat vigasztalni. Krisztusban találunk vigasztalást, mert tudjuk, hogy ugyanúgy szenvedett, mint mi. Másokat is megvigasztalhatunk, amikor biztosítjuk őket arról, hogy az az Isten, aki megvigasztalt minket a szenvedésünkben, az ő életükbe is képes enyhülést hozni. Amikor elismerjük fájdalmukat, az lehetővé teszi számunkra, hogy megosszuk velük Krisztusban lévő kikezdhetetlen, igazi reményünket.

És ahogyan a szenvedés is olyasvalami, amit együtt teszünk Krisztus testeként, úgy az öröm is az. Amikor a többi keresztény csatlakozott Pálhoz az imádságban, ők is tudtak örülni és hálát adni Istennek, amiért meghallgatta imáikat.

Szenvedésünk arra késztet bennünket, hogy Istentől függjünk, ne saját magunktól. Amikor egymásért imádkozunk és vigasztaljuk egymást, annak mélyebb közösségre kell ösztönöznie minket Krisztus testével, az egyházzal. Együtt a kitartásban is könnyebben gyakoroljuk magunkat. Nem kell egyedül szenvednünk, és amikor mások szenvednek, mi is beléphetünk a történetükbe, hogy segítsünk nekik. A kitartásban legjobban együtt, Krisztus testeként gyakorolhatjuk magunkat. Kérjünk segítséget, vigasztaljuk egymást, és tartsunk ki együtt!