Békesség nektek

Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek. (Máté 5:9)

KEZDÉSKÉPP

Nemrégiben egy gyakornok ezt kérdezte tőlem: „Mi a legnagyobb akadálya annak, hogy manapság béke legyen az egyházban?”. Hirtelen zajos konfliktusok hada jutott az eszembe: kicsinyes féltékenykedések, az egységet szétszakító törekvések, családon belüli viszályok, amik házasságokat roncsolnak szét és így tovább. Azonban mindezeket felülmúlja a leghatalmasabb fenyegetés, ami veszélyezteti a kortárs egyház békéjét – a politikai részrehajlóság, ami a kulturális értékeket (amik közül sok helytálló) a Nagy Kiküldetés elé helyezi.

Manapság sok keresztény úgy tekint az általa kedvelt politikai pártra, mint Krisztus Királyságának manifesztációjára. Egy elvakult testtartást öltenek magukra, ami elsősorban szlogenekkel és dühkitörésekkel azonosítja őket. Ebből következően a másik oldal tagjaira nem csupán mint egy ellentétes álláspont képviselőire, hanem mint förtelmes gonoszra tekintenek. Ilyen ellentétek osztják meg a politikai szempontból haladó és konzervatív szellemiségűeket még az egyházon belül is.

Lehetséges lenne az egyház számára, hogy másképp közelítse meg ezt a csatározást?

LELKI BETEKINTÉS

A béketeremtés nem a rendességről és kedvességről szól. Sem pedig az ellenségeskedés lángjainak kioltásáról. Ez Isten mennyei terve a közösségi életre nézve, amiben Krisztus megtölti a szíveinket, és ennek kiterjesztéseként kiárad a világba.

MEGFIGYELÉSEK

Isten ahhoz hasonlóan terjeszti ki békéjét, mint ahogy igazságot szolgáltat – nekünk, bennünk, általunk. Pál szavaival élve Isten békét ajánl a megigazultaknak „a mi Urunk Jézus Krisztus által” (Róma 5:1). A belső békesség mély kiterjedését az eredményezi, ha a Lélek dolgaival törődünk (Róma 8:6). Végül pedig elhívásunk része, hogy azokra a dolgokra törekedjünk, „amelyek a békességet és egymás építését szolgálják”, azáltal, hogy hagyjuk, hogy Isten békessége átjárjon minket (Róma 14:19). Ez a sorrendiség azért számít, mert nem tudunk abból adni, amivel nem rendelkezünk.

A szorongás azonban megfoszthat minket a nekünk ígért békétől. A szorongás és ingerlékenység időszakai tarthatnak napokig, hetekig vagy akár hosszabb ideig is, de Istennek hála nem örökké. Ennél a belső nyugtalanságnál mélyebb és alapvetőbb az identitásunk Isten lányaiként és fiaiként, egységben Krisztussal és a bennünk lakó Szentlélekkel. Ez a bennünk lakozás megzabolázza a szívünket és ha tétován is, de feltartóztathatatlanul a béke felé vezet minket.

Gyakorlati szempontból a béketeremtésre szóló elhívásunk nem más, mint nyilvános szemléltetése annak, amit a Szentlélek végez a szívünkben – a munkálkodó Krisztus megjelenítése és a munka gyümölcsének learatása.

ALKALMAZÁS

Mi lenne, ha a gyanakvás és belviszály helyett türelmet és kedvességet tanúsítanánk egymás iránt, mindent eltűrve Krisztus nevében (1Korinthus 13:4,7)? Mi lenne, ha úgy bánnánk másokkal, ahogy mi is szeretnénk, hogy velünk bánjanak (Máté 7:12, Lukács 6:31)? Mi lenne, ha megfogadnánk Pál szavait, miszerint „Beszédetek legyen mindenkor kedves, sóval fűszerezett, hogy így mindenkinek helyesen tudjatok felelni” (Kolossé 4:6)?

Lehetséges volna-e például, hogy elköteleződjünk a meg nem születettek védelme és Isten családra vonatkozó terve mellett, miközben felhívjuk a figyelmet a faji alapú igazságtalanságokra és segítjük a szegényeket? Az ilyen jellegű béketeremtés nem követeli meg tőlünk, hogy megalkudjunk a hitbéli meggyőződéseink terén. Azt viszont igen, hogy a megfeszített Megváltónk példáját követve szeretetet mutassunk az ellenségeink irányába (Máté 5:44).

Isten fiaiként és leányaiként betöltött szerepünk egyre inkább az isteni béketeremtés gyakorlása felé vezet minket. Az ilyen béke nem jön könnyen és olcsón, de a békesség Istene, aki kihozta a halottak közül a mi Urunkat, Jézust, gondoskodik majd érvényesüléséről (Zsidók 13:20).