Mindent újjá teszMinta

Régebben úgy gondoltam, ha szeretem Istent, és határozott bibliai döntéseket hozok, akkor ennek áldásaként nagyon jó életem lesz, szívfájdalmaktól, katasztrófáktól és betegségektől mentesen. Ahogy idősebb lettem, egyre világosabbá vált előttem, hogy Isten követése nem garantálja ezt a prémium csomagot, az ilyen fajta biztonságot. Mégis, valahogy azt éreztem, ha én megteszem a tőlem telhetőt, Istennek is kötelessége lesz hasonlóan cselekedni - olyan életet ad nekem, amilyenre minden amerikai vágyik, s persze megóv minden fájdalomtól. 

Csak a miheztartás végett, én hiszem, hogy az engedelmesség áldást hoz, és Isten örömmel ad nekünk anyagi és kapcsolati áldásokat válaszul arra, hogy követjük Őt. Mindezek mellett, az elképzelésem arról, hogy a szenvedés miként fér - vagy épp nem fér - a keresztény hit átfogó értelmezésébe, hiányos volt. A Biblia rámutat arra, hogy a szenvedésnek megvan a helye az életünkben, és a Zsidókhoz írt levél második fejezetének tizedik igeverse is azt írja, hogy Jézus a szenvedések által vált tökéletessé. Miközben olyan dolgok után vágyakoztam, amelyek jó érzéssel töltöttek meg engem, és azon igyekeztem, hogy megóvjam magamat mindentől, amitől rettegtem, hogy „utolér engem” (Jób szavaival élve), nem értettem meg a lényeget, egy igazán egyszerű tényt: a szenvedés az áldás része. 

A szenvedés gondolatának nem szabadna rémületet keltenie a szívünkben, mert Isten közelsége a szenvedéseink idején mutatkozik meg igazán. Persze ez nem jelenti azt, hogy minden jó keresztény fájdalmakkal teli, mártírhalálal végződő, vagy éppen áldozati szerepben töltött éveket él Jézus nevében. A lényeg tehát az, hogy ne féljünk a szenvedéstől, de ne is akarjuk magunkat gyötörni minden áron. 

Pál azzal kezdi a Korinthusbeliekhez írt levelét, hogy elismeri Isten két olyan jellemvonását, amelyekkel szenvedéseink (problémáink és megpróbáltatásaink) közepette szolgál felénk. Figyeld meg, hogy Pál nem azt mondja, hogy Isten egy irgalmas Atya - bár ez is igaz Őrá -, hanem azt, hogy Ő minden irgalom (vagy vigasztalás) Atyja - vagyis, Ő forrása és eredete minden irgalomnak (vagy vigasztalásnak). Ő az együttérzés és könyörület elsődleges és egyetlen kútja - az Atya, akiből minden irgalom származik. Ez elég nagy szemléletváltást jelent minden olyan hívőnek, aki azt gondolja Istenről, hogy csak időnként mutatja meg a kedves oldalát. 

Nézzük most meg az irgalom (vigasztalás) szó eredeti jelentését: „(Emberi) belsőrészek, amelyekben együttérzés lakozik; Együttérzéssel telt szív; A szánalom vagy „a belső részek” érzései, vágyakozásai és megnyilvánulásai. Ezt a meghatározást szemlélve elég jól át tudjuk érezni a szó jelentését. A Szentírás fényében kérlek tehát, hogy hidd el és értsd meg ma azt, hogy Isten együtt érez veled, és irgalommal és vigasztalással telt szívvel szeret téged.