Az Úr ImádságaMinta

Gondoskodás

Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma

A Úr imádságának ennél a részénél egyfajta változást vehetünk észre. A „felfelé tekintés” helyett most „körbe tekintünk”, magunk és a körülöttünk lévők felé. Ez a nézőpont váltás egyaránt tükrözi a tízparancsolatot és Jézus nagy parancsolatait: szeresd Istenedet és szeresd felebarátaidat (Máté 22:35-40). Mégsem lenne bölcs azt feltételezni, hogy itt eltérünk a lelkitől a gyakorlati felé, ugyanis az a helyzet, hogy Isten az élet minden területének része.

Alaposan át kell gondolnunk, mit is jelent ez a szakasz. Mindig is az volt a feltételezés, hogy a „kenyér” szó az élet szükségleteire utal. Ez magában foglalja a fizikai szükségleteket: az ételen túl a vizet, menedéket, ruhát, egészséget, pénzt és így tovább. Azonban ennél többről van szó: pszichológiai szükségletekről, mint például a lelki nyugalom, remény és bátorság, és lelki szükségletekről, mint például a kegyelem, Isten jelenlétének érzékelése és maga a hit. A „kenyér” szó mindenre utal, amire szükségünk van ahhoz, hogy tovább tudjunk élni. Hadd jegyezzem meg, hogy imádkozni a kenyérért annyit tesz, mint elismerni az Istentől való függésünket. Nagyon könnyű elsajátítani azt a fajta arrogáns hozzáállást, amikor valaki számbaveszi mindenét, és kijelenti, hogy „ezt mind én magam értem el”. Dániel könyvének ötödik fejezetében a próféta többek között a következő szavakkal hirdet ítéletet a gonosz Bélsaccar király fölött: „De azt az Istent, akinek a kezében van az életed és minden utad, nem dicsőítetted” (Dániel 5:23). Hasonlóképpen támadja Szent Pál a korinthusi gyülekezet büszkeségét, amikor ezeket írja: „Mid van, amit nem kaptál?” (1Korinthus 4:7).

A mai szakasznak a mélysége mellett határa is van. A kenyér a legalapvetőbb étel, és Jézus csupán az ezért való imádságra szólít fel: nem a luxusért, hanem a legfőbb szükségletekért. Ahogy ezt a szakaszt imádkozzuk, jusson eszünkbe, hogy a világon sokaknak még a legalapvetőbb szükségletek is luxusnak számítanak. Ezt a szakaszt imádkozva emlékeztessük magunkat arra, hogy a szükségleteinkre koncentráljunk és ne a mohóságunkra. Nem szabad elfelejtenünk mindazt, ami megadatott nekünk.

Az Úr imádságában nincsenek felesleges szavak, és fontos, hogy megálljunk egy pillanatra a mindennapi szónál. Nagy a kísértés, hogy ne csak azt kérjük Istentől, amire most van szükségünk, hanem mindenfélét, amiről azt gondoljuk, hogy a jövőben szükségünk lehet rá. Ez azonban számos olyan dolgok egyike, ami eltorzítja az ima célját. Isten azt akarja, hogy az imádságunk középpontjában a vele való kapcsolatunk álljon, és ennek építését segíti, ha naponta elé tárjuk kéréseinket. Amikor nap mint nap imádkozunk a szükségleteinkért, akkor az örökkévalóság felé építjük Istennel való kapcsolatunkat.

Végezetül hadd világítsak rá valamire, ami az Úr imádságának egészében jelen van: a többes szám. Ez nagyon fontos. Könnyen beleeshetünk abba a hibába, hogy csak saját magunkra gondolunk imádságunk során, azonban az Újszövetség nem erre tanít minket. Jézus követése mellett és Isten híveihez való csatlakozásról nekünk magunknak kell döntenünk, azonban keresztényként mindig egy közösség részeként kell látunk magunkat. Imádságainknak mindig azokért is kell szólnia, akikkel életünk összefonódik: a fizikai és lelki családunkért. És igazából az is nagyon jó, ha a barátainkért, kollégáinkért és szomszédainkért is imádkozunk.

Végezetül pedig, amikor Isten megadja nekünk a mindennapi „kenyerünket” – és nagyon gyakran ennél sokkal, sokkal többet –, akkor legyünk hálásak.