Isten dicsőítéseMinta

A semmittevés öröme

A dicsőítésnek van egy olyan formája, amely annyira mély, hogy képtelenek vagyunk benne akár szavakkal, akár szavak nélkül kifejezni magunkat – amelyben teljesen passzívak vagyunk. A dicsőítésnek ez a legmagasabb és legintenzívebb formája akkor jön el, amikor a csodálaton kívül képtelenek vagyunk bármit is csinálni; amikor tehetetlenül és szótlanul, de ámulattal és hálával telve hátradőlünk, és csak nézzük, hogyan dolgozik Isten.

Kerültél már olyan helyzetbe, amelyben nem tudtál szóhoz jutni, sem bármit tenni? Pl. amikor valaki valamilyen elképesztően csodálatos dolgot tett, te pedig képtelen voltál bármit is csinálni – azon kívül, hogy hálás voltál az adott személynek. Lehet, hogy az esemény után az illető eltűnt a szemed elől, és te azt kívántad, bárcsak megtalálhatnád, hogy elmondhasd neki, mennyire hálás vagy azért, amit tett. És aztán talán idegesnek érezted magad, mintha elvették volna az örömöd egy részét, mert már nem volt rá módod, hogy megköszönd neki. Természetünkből fakadóan úgy érezzük, hogy mindig tennünk kell valamit.

Nem azt mondom, hogy „nem érzünk” semmit, hanem hogy „nem teszünk” semmit. Ézsaiás szerint ez a legjobb módja annak, hogyan éljünk – ahogy maga az Úr is akarja. Ebben a fajta dicsőítésben van a létező legnagyobb öröm. És bár kívülről talán úgy tűnik, hogy teljesen tehetetlenek vagyunk, mintha tátott szájjal állnánk az események előtt, Isten pontosan tudatában van az érzéseinknek és az Iránta érzett hálánknak.