Áldjad, lelkem, az URat!
URam, Istenem, igen nagy vagy,
fenségbe és méltóságba öltöztél,
világosságot vettél magadra,
mint egy köpenyt.
Ő az, aki sátorként feszítette ki az eget,
palotáját a vizek fölé építette,
a felhőket tette kocsijává,
szelek szárnyán jár.
A szeleket tette követeivé,
a lángoló tüzet szolgájává.
Szilárd alapokra helyezte a földet,
hogy soha meg ne inogjon.
Mély vizekkel borítottad be,
mint valami öltözettel,
a hegyeken is állt a víz.
Dorgálásodra lefutottak,
mennydörgő szavadra elszéledtek.
A hegyek fölemelkedtek,
a völgyek lesüllyedtek
oda, ahol helyet készítettél nekik.
Határt szabtál nekik, nem léphetik át,
nem önthetik el újból a földet.
Te fakasztasz forrásokat a völgyekben,
hogy folydogáljanak a hegyek között.
Megitatnak minden mezei vadat,
a vadszamarak csillapíthatják szomjukat.
Fölöttük laknak az égi madarak,
sűrű lombok között énekelnek.
Megöntözöd onnan fentről a hegyeket,
alkotásaid gyümölcsével
jól tartod a földet.
Füvet sarjasztasz az állatoknak,
növényeket a földművelő embernek,
hogy kenyeret termeljen a földből,
és bort, ami felvidítja az ember szívét,
és ragyogóbbá teszi arcát az olajnál,
a kenyér pedig erősíti az ember szívét.
Jóllaknak az ÚR fái is,
a Libánon cédrusai,
melyeket ő ültetett,
ahol fészket raknak a madarak,
és a ciprusfákon gólya lakik.
A magas hegyeken a zergék,
a sziklákon a mormoták
találnak búvóhelyet.
Te alkottad a holdat,
hogy jelezze az ünnepeket,
és a napot, amely ismeri pályáját.
Ha sötétséget támasztasz, éjszaka lesz,
amikor nyüzsög az erdő
mindenféle vadja,
az oroszlánok zsákmányért ordítanak,
sürgetve Istentől eledelüket.
Ha felragyog a nap, visszahúzódnak,
és tanyáikon heverésznek.
Az ember munkába indul,
és dolgozik egészen estig.