Isten szíve szerintMinta

BŰN ÉS BŰNBÁNAT

Amikor először tanultam vezetni, az anyukám megkért, hogy tolassak ki a garázsból, mielőtt elmegyünk ügyeket intézni. Magamhoz vettem a kulcsokat és elkezdtem tolatni, viszont közben megkarcoltam az első lökhárítót a falban. Azt gondoltam, hogy anyukám nagyon dühös lesz, így egyből azon törtem a fejem, hogyan tudnám megúszni a történteket. Szerencsére végül vettem egy nagy levegőt, és úgy döntöttem, hogy inkább elmondom neki az igazat. Hála Istennek egyből megbocsátott! Így is meg kellett javíttatnom a kocsit, de minden félelmem és szorongásom elmúlt, amikor úgy döntöttem, hogy bevallom a tettemet.

Íme egy megkerülhetetlen igazság: mindannyian bűnösök vagyunk. Mindannyian követtünk már el olyan dolgokat, amiket nem kellett volna. Hasonlóképpen, mindannyian átéltük már a bűn elkövetése utáni döntés pillanatát. Félve kérdezzük magunktól: „Bevalljam a tettemet, vagy próbáljam elrejteni?”. Valahol mélyen mind azt reméljük, hogy a vétkeink rejtve maradhatnak, de valójában ez sosincs így.

2 Sámuel 11-12-ben Dávid ezt a saját kárán tanulta meg. Bűneinek sorozata azzal a döntéssel kezdődik, hogy nem csatlakozik a háborúba tartó seregéhez. Ehelyett Jeruzsálemben marad és házasságtörést követ el Betsabéval, egyik hűséges katonájának, Úriásnak a feleségével. Amikor megtudja, hogy Betsabé teherbe esett, a hatalmában álló minden eszközzel igyekszik eltussolni az ügyet, végül megöletve Úriást a csatatéren. Dávid alighanem azt gondolta, hogy sikeresen elrejtette bűnét, azonban Isten előtt semmi sem maradhat rejtve. Isten elküldi Nátánt, hogy szembesítse Dávidot a történtekkel, mire Dávid végül mindent bevall. Habár ugyanúgy el kell viselnie cselekedeteinek következményeit, felismeri benne Isten munkálkodását, és úgy dönt, hogy dicsőíti Őt.

Dávid bűnére tekintve könnyű azt mondani, hogy „Az én tetteim legalább nem voltak ilyen súlyosak”. De mindannyian tudjuk, hogy minden bűn rombol, függetlenül attól, hogy mekkora. Azt kívánjuk, bár rejtve maradnának vétkeink, de semmi, amit teszünk, mondnunk vagy akár gondolunk, nem maradhat rejtve Isten előtt. Annak ellenére, hogy ismeri minden egyes bűnünket, amit valaha is elkövettünk, Isten továbbra is arra vágyik, hogy elárasszon minket megbocsátásával. Amikor vétkezünk, két választásunk van. Rejtegetjük és hagyjuk, hogy kísértsen minket a szégyen és a bűntudat, amíg végül napfényre nem kerülnek a dolgok, vagy megvalljuk tettünket Istennek, aki már úgyis tud mindenről, amit valaha elkövettünk, és már meg is bocsátott nekünk. Vajon micsoda örömöt és szabadságot élhetnénk át, akár már ma, ha egyszerűen úgy döntenénk, hogy a világosság útját járjuk.

TEDD FEL MAGADNAK A KÉRDÉST: Milyen dolgokat rejtegetsz, amik súlyos teherként nehezednek rád? Mennyivel éreznéd szabadabbnak magad, ha elmondanád ezeket valakinek? Imádkoztál már, és megvallottad bűneidet Isten előtt? Ki az a személy az életedben, akinek rendszeresen színt vallhatnál, és akivel együtt járhatnátok a világosság útját?