Erőt kaptunk - Egykor és most Minta

Olvasd el!: ApCsel 7:54–8:3; Zsoltárok 116:15
IMÁK: ApCsel 7:59–60; Zsoltárok 116:15

„Miközben hullottak rá a kövek, István így imádkozott: „Uram, Jézus, vedd magadhoz a lelkemet!” Majd térdre esett, és hangosan kiáltotta: „Uram, bocsásd meg nekik ezt a bűnt!” Miután ezt mondta, meghalt.”

„Az Örökkévaló számára nagyon értékes hűséges követőinek halála.”

Istvánt tartják az első keresztény vértanúnak, mivel az ő halála volt az első olyan feljegyzett eset, amikor valaki az evangélium hirdetése miatt vesztette életét. Az emberek a városban annyira feldühödtek azon, amit István mondott, az igazságon, amit hirdetett, hogy kegyetlenül végeztek vele. István az ő tettükre nem félelemmel vagy kétségbeeséssel reagált, hanem megbocsátott nekik, és teljes reménysége volt. 

Habár mi magunk nem feltétlenül látjuk majd halálunk előtt azt, ahogy Jézus fogad minket a Mennyben, a Szent Szellem mégis megnyitotta István szemét, hogy ezt átélhesse, ami óriási vigasztalás volt a számára. Emellett annyira meg volt győződve Krisztus erejéről és megváltó munkájáról, hogy gyilkosai számára megbocsátást kért Istentől. 

Habár István halála kétségkívül tragikus, a könyvben továbbhaladva mégis láthatjuk, hogy a korai gyülekezet élete fordulóponthoz ért. István halálával megkezdődtek a keresztényüldözések, a szentek halála azonban nem volt hiábavaló. Isten nagyra értékeli követőinek életét és halálát is, és vigasztalást és reménységet nyújt akkor, amikor a legnagyobb szükségünk van arra. 

Uram, Istenem, köszönöm, hogy ilyen nagyra értékeled szolgáid életét és halálát. Mindig vigasztalással és reménységgel ajándékozol meg akkor, amikor leginkább szükségem van ezekre. Segíts olyan bátornak lennem, mint István volt, és mindig készen állnom az igazság megosztására, függetlenül annak lehetséges következményeitől. Ámen.