Kiválasztott: Emlékeztesd magadat az evangélium üzenetére mindennap!Minta

Barátom, Ryan, gyakran mesél egy emberről, akit Bi úrnak hívnak, s aki a „Kína Harvardjaként" is ismert Pekingi Egyetem egyik professzora volt. Bi úr egyszer egy tanórán elmondott egy kommunista viccet egy tanulócsoportnak. Az egyik tanuló aztán ezt bejelentette a rendőrségen. Másnap rendőrök törtek Bi úrra az irodájában, és elhurcolták egy rideg kommunista börtönbe — figyelmeztetés és tárgyalás nélkül. 

Aznap reggel még a világ egyik legtekintélyesebb akadémiai pozíciójában elnökölt, s estére egy börtöncella rácsai mögött találta magát. Annak idején a kínai kommunista börtön a földkerekség egyik leghírhedtebb helye volt — szörnyűséges fertőzések, kínzások és a halál tanyája. Bi úr hamarosan nagyon elkeseredett és mély depresszióba zuhant. Hetek múltán már az öngyilkosság gondolata is megkörnyékezte. Egy délután, amint a bánat szinte teljesen elborította, a nyolcemeletes börtönépület ablakához vonszolta magát. A kínai kormány nem tett rácsokat a magasabb emeletek ablakaira, mondván, ha egy rab a halálba akar ugrani, az nekik nem gond. 

Bi úr szíve hevesen vert, amikor kinézett, s elképzelte, hogy kiugrik. Ekkor történt valami. Egy halk hangot hallott, amely azt súgta, „Ne menj el! Ne menj el! Ne menj el!" Erre ő elkeseredetten leült cellájának közepén. 

Ott, azon a kemény beton padlón, emlékek árasztották el. Egy jó barátja, egy keresztény külföldi professzor, egyszer elmondta neki az evangéliumot. Bi úr ekkor így imádkozott, „Jézus, ha létezel, kérlek, add nekem azt a megbocsátást és békességet, amelyről a barátom azt mondta, Te megígértél a Hozzád fordulóknak! Cserébe felajánlom Neked egész életemet és szolgálatomat.” 

Ekkor Bi úr felnézett, és úgy érezte, hogy „Az ég még soha nem volt kékebb, a nap sem ragyogott még be fényesebben soha egy kis cella kicsiny ablakán, és a szívemben sem gerjedt még fel nagyobb öröm, mint amelyet akkor éreztem.” 

Ez az elismert professzor nem foglalkozott semmivel, és felkiáltott, „Ragyogó jövőm van Jézus Krisztusban!" Az őrök meghallották, és durván rászóltak, hogy maradjon csendben. Ő viszont nem tudta örömét magában tartani. Újra és újra kikiáltotta az örömhírt, mígnem az őrök beléptek cellájába és megverték. 

Egy börtönbe zárt ember, akit Jézus Krisztus evangéliuma (azaz jó híre) megszabadít, sokkal szabadabb, mint bármely ember a börtöncellákon kívül, Krisztus nélkül. 

Bi urat végül kiengedték a börtönből, ő pedig árvaházakat alapított Kína belsejében, gondoskodott a szegényekről, és sokakat Krisztushoz vezetett. Valóban ragyogó jövője volt Jézus Krisztusban. Öröme a mai napig ragadós. Ha találkozol vele, biztosan elmeséli neked is, hogy a börtönben kapott öröme ragyog a szívében még ma is. 

Mindenki eljut egyszer arra a pontra, ahol azt érzi, hogy saját börtönébe került — saját gondolatainak, szokásainak, tetteinek csapdájába esett, és a múlt egyszerűen nem engedi el, fogva tartja. 

Az evangélium szerint a legrosszabb börtön az, amelyet mi magunk építünk saját magunk köré. Az ilyen börtön rácsai nem mások, mint saját kétségeink és bizonytalanságaink. Egyre erősebb az érzés bennünk afelől, hogy valami nem stimmel belül, valami nagyon tönkrement. Nyakunkra tekert nehéz láncként cipeljük ezt a súlyt. Ez az ember sorsa — mindenki előbb-utóbb idejut. 

Változás pedig csak akkor áll be, ha valami drasztikus történik. 

Az evangélium a legdrasztikusabb dolog a világon. Egy véres kereszt. Amikor Maga az Élő Isten életét adja értünk. Ez a halál végső pusztulása, melyet a dicsőséges feltámadás ereje hoz, s melyben megmutatkozik Isten örökké létező szeretete és ereje. 

A Szentírás figyelmeztet bennünket, hogy nagyon oda kell figyelnünk arra, amit hallunk, különösen akkor, amikor az evangéliumról van szó (Zsidók 2:1). A legfontosabb prédikáció, amely valaha elhagyja a szádat, az a saját szívednek hirdetett evangélium, mellyel naponta emlékezteted magadat arra, hogy „Ragyogó jövőm van Jézus Krisztusban!"