Az út öröme: Megtalálni a reményt a megpróbáltatások közepetteMinta

Amikor utazom, majdnem mindig szembejön velem néhány kitérő és bukkanó az úton. A járatok késnek, a bérautók nem állnak készen, az időjárás zökkenőket okoz, az építkezések lassítják a forgalmat, minden lámpa pirosra vált... és így tovább. Lehet, hogy ideges vagyok, frusztráltnak vagy fáradtnak érzem magam, de elkerülhetetlenül továbblépek ezeken a dolgokon, és nem hagyom, hogy ezek a bukkanók megakadályozzanak abban, hogy oda menjek, ahová mennem kell.

A szeretteinkkel való utazásunk is ehhez hasonló. Bár nem tudjuk meghatározni, hogy milyen kitérők várnak ránk, azt viszont ELDÖNTHETJÜK, hogyan reagálunk.

Nem tudjuk irányítani szerettünk útját, bármennyire is próbálkozunk, bármennyi kutatást végzünk, bármennyit könyörgünk neki, bármennyi elvonót hívunk fel. Az ő útjuk az ő sajátjuk.

Tapasztalatból mondom, hogy próbáltam irányítani a férjem útját, de ezzel csak saját magamat tettem egyre dühösebbé és neheztelőbbé. Kérleltem, könyörögtem, fenyegetőztem, kiabáltam, vagy éppen ellenkezőleg: nem szóltam hozzá... egyszóval mindent megpróbáltam. De végül, mivel én jobban akartam, mint a férjem, ez a neheztelés, a düh, a szorongás, a félelem, a keserűség, a frusztráció és a reménytelenség útjára vezetett.

Csak a családomat akartam visszakapni. Vissza akartam kapni a férjemet. Békét akartam. Reményt akartam.

Örömöt akartam.

De megtanultam, hogy az egyetlen út, amit irányítani tudok, a sajátom. És méltó vagyok rá, hogy békét, reményt és örömet találjak, függetlenül attól, hogy bárki másnak milyen az útja – beleértve a férjemét is. Dönthetek úgy, hogy vigyázok magamra. Dönthetek úgy, hogy a saját gyógyulásommal foglalkozom.

Arra is emlékeznem kell, hogy Isten velem van minden kitérőnél és huppanónál. Ő már ismeri ezeket a kerülőutakat, amelyek előttem állnak. Emlékeznem kell arra, hogy ezek részei az Ő tervének, részei a teljes képnek, és részei az Ő céljának.

Dönthetek úgy, hogy bízom Istenben és bízom az örömben.