Rendíthetetlen AnyákMinta

„Tartom Én A Karodat”

Kinyitottam az ajtót, és ő ott állt, karjaiban mindenféle kedvencemmel.

„Nem tudtam eldönteni, ma minek örülnél, ezért mindegyikből hoztam egyet”, mondta, miközben kezembe nyomott egy teát és egy kis dobozos jégkrémet, aztán olyan szorosan átölelt, hogy majd' minden összelapult közöttünk.

„Jöttem mosogatni”, jelentette ki. Letette a szatyrokat, adott egy ötöst (pacsit) a kislányomnak, s a konyhának vette az irányt. Azt hittem, viccel, hisz ki tesz ilyesmit? Eszembe jutott a néhány órával korábban kitett Insta képem a tornyosuló mosatlan edényhalommal, a kosárnyi kimosott, de össze még nem hajtogatott ruhával a háttérben. Ez egy ilyen hét volt. A képhez ugyan egy kacsintós emojit raktam, de igazából csapkodtak a hullámok felettem. Nem tudtam tartani a tempót sem a gyerekekkel, sem a házzal, sem a káosszal. Erre ott áll és mosogat ez a nő, én meg őt nézem, az állammal a földön.

Ilyen ember már csak elszórva létezik, ugye? De miért? Miért nem megyünk és segítünk mi is, ha tudunk? Nem mintha a barátnőmnek olyan sok szabad ideje lett volna - maga is három-gyerekes anyuka. Egy egész falu kell, ahogy mondják. („Egy gyermek felneveléséhez egy egész falu kell.” - afrikai közmondás. Ford. megj.)

Ha rendíthetetlen közösségről van szó, mindig a 2Mózes 17-ben olvasott történet jut eszembe. Mózes háborúban volt, s amíg a botját a levegőben tartotta, sikeresek voltak. Egyedül azonban egyszerűen nem bírta. Ekkor történt az, hogy szolgái, Áron és Húr kitámasztották a karjait. Ezután már nem ingott meg, mert ott voltak vele; ők voltak a faluja, akik segítettek neki kitartani a háború végéig.

Kinek a karját tudnád te tartani? El sem tudjuk képzelni, mennyit segíthetünk már azzal, hogy átmegyünk és egyszerűen „ott vagyunk” valakinek. Ha mindannyian megtámasztanánk kicsit egymás karját, azzal gyermekeink életébe rendíthetetlen alapokat építenénk. Vállaljuk fel néha mások terhét! Legyünk mi, akik azt mondjuk, „Tartom én a karodat!”.