Cselekedetek 27:13-44
Cselekedetek 27:13-44 Revised Hungarian Bible (RÚF)
Mivel pedig enyhe déli szél kezdett fújni, azt hitték, hogy megvalósíthatják elhatározásukat, felszedték tehát a horgonyt, és továbbhajóztak Kréta közelében. Nemsokára azonban a sziget irányából lecsapott az Eurakvilónak nevezett szélvihar. Mikor az magával ragadta a hajót, úgyhogy nem tudott a széllel szemben haladni, rábíztuk a hajót, és sodortattuk magunkat vele. Amikor egy kis sziget, Klauda szélárnyékos oldalára befutottunk, nagy nehezen ugyan, de meg tudtuk tartani a mentőcsónakot. Miután ezt felvonták, óvintézkedéseket tettek: alul átkötötték a hajót, és mivel féltek, hogy a Szirtisz tengeröböl zátonyaira futnak, a horgonyt leeresztették, és úgy sodródtak tovább. A vihar hevesen hányt-vetett bennünket, ezért másnap kidobálták a hajóterhet, harmadnap pedig a hajó felszerelését dobálták ki saját kezükkel. Mivel pedig sem a nap, sem a csillagok nem látszottak több napon át, és erős vihar tombolt, végül elveszett megmenekülésünk minden reménye. Minthogy már sokat éheztek is, Pál felállt közöttük, és így szólt: Az lett volna a helyes, férfiak, ha rám hallgattok, és nem indulunk el Krétából, hogy elkerüljük ezt a veszélyt és ezt a kárt. Én azonban most is azt tanácsolom nektek, hogy bizakodjatok, mert egy lélek sem vész el közületek, csak a hajó. Mert ma éjjel elém állt annak az Istennek az angyala, akié vagyok, és akinek szolgálok. Ez azt mondta: Ne félj, Pál, neked a császár elé kell állnod, és Isten neked ajándékozta mindazokat, akik veled vannak a hajón. Ezért bizakodjatok, férfiak! Én hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, ahogyan nekem megmondta. Egy szigetre kell kivetődnünk. Tizennegyedik napja sodródtunk az Adrián, amikor éjféltájban azt gyanították a hajósok, hogy valamilyen szárazföldhöz közelednek. Lebocsátották a mérőónt, és húsz öl mélységet mértek. Amikor pedig kissé továbbmentek, és ismét lebocsátották, tizenöt ölet mértek. De mivel féltek, hogy esetleg sziklás helyre vetődünk, a hajó farából négy horgonyt vetettek ki, alig várva a virradatot. Ekkor azonban a hajósok meg akartak szökni a hajóról. Le akarták ereszteni a mentőcsónakot a tengerre, azzal az ürüggyel, hogy a hajó orrából akarnak horgonyokat kifeszíteni. Pál így szólt a századoshoz és a katonákhoz: Ha ezek nem maradnak a hajón, akkor ti sem menekülhettek meg. A katonák ekkor elvágták a mentőcsónak köteleit, és hagyták, hogy elsodorja az ár. Addig pedig, amíg megvirradt, Pál mindnyájukat arra biztatta, hogy egyenek. Így szólt: Ma a tizennegyedik napja, hogy étlen várakoztok, és semmit sem ettetek. Ezért intelek titeket, hogy egyetek, mert az is megmeneküléseteket szolgálja. Mert közületek senkinek sem esik le egyetlen hajszál sem a fejéről. E szavak után vette a kenyeret, hálát adott Istennek mindnyájuk szeme láttára, megtörte, és enni kezdett. Erre mindnyájan nekibátorodtak, és ők is enni kezdtek. Összesen kétszázhetvenhatan voltunk a hajón. Miután jóllaktak, a gabonát a tengerbe szórva könnyítettek a hajón. Amikor megvirradt, nem tudták, milyen szárazföldhöz értek, de egy öblöt vettek észre, amelynek lapos volt a partja. Elhatározták, hogy ha tudják, erre futtatják rá a hajót. A horgonyokat eloldották, és a tengerben hagyták, egyúttal a kormányrúd tartóköteleit is megeresztették, és az orrvitorlát szélnek feszítve igyekeztek a part felé. Mikor azonban egy földnyelvhez értek, ráfuttatták a hajót, amelynek orra befúródva ott maradt mozdulatlanul, hátsó része pedig a hullámveréstől szakadozni kezdett. A katonáknak az volt a szándékuk, hogy megölik a foglyokat, nehogy valaki kiúszva elmeneküljön. De a százados meg akarta menteni Pált, ezért visszatartotta őket elhatározásuktól, és megparancsolta, hogy akik úszni tudnak, azok ugorjanak először a tengerbe, és meneküljenek a szárazföldre, azután pedig a többiek, ki deszkákon, ki a hajó egyéb darabjain. Így történt, hogy mindnyájan kimenekültek a szárazföldre.
Cselekedetek 27:13-44 2012 HUNGARIAN BIBLE: EASY-TO-READ VERSION (EFO)
Amikor enyhe déli szél támadt, úgy gondolták, hogy szándékukat véghez tudják vinni, ezért felhúzták a horgonyt, és Kréta partjai mentén tovább indultunk. A sziget felől azonban hamarosan viharos szél támadt, és elsodorta a hajót. (Ezt a szelet „Északkeleti”-nek nevezik.) Mivel a széllel szemben a hajó nem tudott tovább haladni, engedtük, hogy a vihar vigye, amerre akarja. Azután egy kis sziget, Kauda partja mellett hajóztunk, ahol nem ért bennünket a szél. Ekkor nagy nehezen biztonságba helyeztük a mentőcsónakot: az emberek felhúzták a hajó fedélzetére, majd a hajót kötelekkel átkötötték. Azután, mivel attól féltek, hogy Szirtisz homokpadjaiba ütközünk, behúzták a vitorlát, és hagyták, hogy a vihar sodorja a hajót. A tenger olyan erősen dobált bennünket, hogy másnap elkezdték a vízbe szórni a rakományt. A következő napon a saját kezükkel dobálták ki a hajó felszerelését is. Mivel több napon keresztül nem láttuk sem a napot, sem a csillagokat, és a vihar egyre erősebb lett, már nem is reméltük, hogy megmenekülünk. Amikor már hosszú ideje senki nem evett semmit, Pál felállt, és azt mondta: „Emberek, mondtam nektek, hogy ne induljunk el Kréta szigetéről. Jobb lett volna, ha hallgattok rám, mert akkor elkerülhettük volna ezt a bajt és veszteséget. Mégis biztatlak benneteket, hogy ne féljetek, mert senki nem hal meg közülünk, csak a hajó fog elpusztulni. Az elmúlt éjjel mellém állt egy angyal, akit hozzám küldött Isten — az én Istenem, akié vagyok, és akit szolgálok. Ezt mondta nekem: »Ne félj, Pál, mert neked a császár elé kell állnod! Nézd, Isten neked ajándékozta és megmenti azoknak az életét is, akik veled együtt hajóznak.« Ezért szedjétek össze a bátorságotokat, férfiak, mert én bízom Istenben, hogy minden pontosan úgy lesz, ahogy mondta. Egy szigeten fogunk partot érni.” Már a tizennegyedik éjszakát töltöttük az Adriai-tengeren, egyre csak hánykolódva, céltalanul. Éjfél körül a matrózok gyanították, hogy valamilyen szárazföld van a közelben. Megmérték a víz mélységét, és látták, hogy körülbelül 40 méter. Kis idő múlva újra megmérték, és ekkor már csak 30 méter volt. Mivel attól féltek, hogy a sziklás parton esetleg zátonyra futunk, a matrózok négy horgonyt vetettek ki a hajó hátsó részéből, és várták a reggelt. Azután leeresztették a tengerre a mentőcsónakot. Úgy tettek, mintha a hajó orrából akarnák a horgonyt kivetni, de valójában el akartak szökni. Pál figyelmeztette a századost és a többi katonát: „Ha a matrózok nem maradnak a hajón, ti sem menekülhettek meg.” Ezért a katonák elvágták a mentőcsónak köteleit, és hagyták, hogy az a vízbe essen. Mielőtt hajnalodni kezdett, Pál mindenkit biztatott, hogy egyen valamit. Azt mondta: „Ez már a tizennegyedik nap, hogy éhesen várakoztok, és semmit nem esztek. Most kérlek benneteket, egyetek valamit, mert ez is kell az életben maradáshoz! Mind meg fogunk menekülni, senkinek nem vész el még egy hajszála sem.” Miután ezt mondta, kenyeret vett elő, és mindannyiuk előtt hálát adott Istennek, azután megtörte, és enni kezdett. Ekkor mindenki felbátorodott, és evett. Összesen kétszázhetvenhatan voltunk a hajón. Miután eleget ettünk, a tengerbe szórtuk a gabonát, hogy ezzel is könnyítsünk a hajón. Amikor megvirradt, a matrózok látták a partot, de nem tudták, hová jutottunk. Észrevettek egy homokos öblöt, és elhatározták, hogy ha lehet, itt viszik partra a hajót. Ezért elvágták a horgonyok köteleit, és a horgonyokat a tengerben hagyták. Meglazították a kormánylapátok tartóköteleit, és az első vitorlát a szél felé fordították. Így a hajó elindult a part felé, de hamarosan ráfutott egy víz alatti homokpadra, és megfeneklett. Az orra belefúródott a homokba és meg se mozdult, a hátsó részét pedig darabokra tördelték a hullámok. A katonák elhatározták, hogy minden rabot megölnek, nehogy valaki kiússzon, és megszökjön. De Juliusz százados meg akarta menteni Pál életét, ezért nem engedte, hogy megöljék a foglyokat. Megparancsolta, hogy először azok ugorjanak a tengerbe, akik tudnak úszni, és igyekezzenek a partra, a többiek meg deszkákba, vagy a széttört hajó darabjaiba kapaszkodjanak. Így azután a hajóról mindenki baj nélkül partot ért. Senki nem veszett oda.
Cselekedetek 27:13-44 Hungarian Bible by Lajos Csia (CSIA)
Miután gyenge déli szél fújt, azt vélvén, hogy elhatározásuknak urai lehetnek, felszedték a horgonyt és Kréta mellett, ahhoz közel hajóztak el. Nem sokkal azután orkánszerű szél csapott rájuk, melyet Euraquilónak neveznek. Ez a hajót magával ragadta, s amikor a hajó nem volt képes a széllel szembeszegülni, ráhagytuk magunkat, s az magával sodort bennünket. Mikor egy Klauda nevű kis sziget alá futottunk, alig volt annyi erőnk, hogy a mentőcsónakot hatalmunkban tartsuk. Miután ezt felhúzták, mentőeszközökhöz folyamodtak: alul körülövezték a hajót. Félve attól, hogy zátonyra futunk, leeresztették a vitorlát és így sodortattak. A vihartól erősen szorongattatva, a következő nap kidobálták a rakomány egy részét, s harmadnapon saját kezünkkel szórtuk ki a hajó felszerelését. Mivel sem nap, sem csillagok több napon át nem fénylettek, s mivel nem csekély viharnak voltunk kitéve, a jövőt illetőleg a megmenekülésnek minden reménységét elvesztettük. Mikor hosszú ideje tartott már az étlenség, felállott közöttük Pál és így szólott: „Óh férfiak, engedelmeskednetek kellett volna nekem, hogy Krétából ne induljunk el, és akkor megtakaríthattuk volna ezt a kárt és veszteséget. De most arra intelek titeket, hogy ne veszítsétek el kedveteket, mert közületek egyetlen lélek sem fog elveszni, csak a hajó. Ezen az éjszakán ugyanis mellém állott annak az Istennek egyik angyala, akié vagyok, akinek szolgálok és ezt mondta: Ne félj Pál! Neked a császár elé kell állnod! Amellett lásd csak, Isten kegyelemből neked adta mindazokat a lelkeket, akikkel együtt utazol. Ne veszítsétek el hát kedveteket, férfiak. Mert hűnek tartom az Istent és hiszem, hogy minden azon a módon fog történni, ahogy mondotta nekem. Valamilyen szigetre ki kell jutnunk.” Miután az Adrián való sodortatásunknak tizennegyedik éjjele is elérkezett ránk, éjfélkor észrevették a matrózok, hogy valamilyen föld felé vitetünk. Amikor a mérő ónt kivetették, harminchét métert találtak. Kis távolságra ismét kivetették a mérő ónt és huszonhat métert találtak. Mivel féltek, hogy sziklás helyre jutunk, a hajó faráról négy horgonyt eresztettek le, s epedve várták, hogy nappal legyen. Minthogy a matrózok azon voltak, hogy elmeneküljenek a hajóról, a mentőcsónakot le is eresztették a tengerbe, színlelve, mintha a hajó orráról horgonyokat készülnének kivetni. Pál azt mondta a századosnak és a katonáknak: „Ha ezek nem maradnak a hajóban, ti sem menekülhettek meg.” Ekkor a katonák elvágták a mentőcsónak köteleit, s azt kiesni hagyták. Mikor már nappalodni kezdett, Pál mindenkit bátorított, hogy élelmet vegyen magához. Azt mondta: „Már az étlen várakozásnak tizennegyedik napját töltitek úgy, hogy semmit magatokhoz nem vettetek. Azért kérve kérlek titeket, hogy vegyetek magatokhoz élelmet, mivel ez megmenekülésteket munkálja. Mert közületek senkinek a hajaszála sem fog meggörbülni.” Miután így szólt, mindenki előtt fogott egy kenyeret, hálát adott Istennek, megtörte és enni kezdett. Erre mindenki jókedvre derült és evett. Mindannyiunkat összevéve kétszázhetvenhat lélek voltunk együtt a hajóban. Miután jóllaktunk az eledellel, megkönnyítették a hajót azzal, hogy a gabonát a tengerbe dobták. Mikor kinappalodott, nem ismerték meg a szárazföldet, de valami öblöt figyeltek meg, amelynek lapos partja volt, így gondolták, ha lehet, erre hajtják ki a hajót. A horgonyokat köröskörül levágták, s a tengerbe eresztették, egyúttal a kormányevezők szíjazatát fellazították és a sudárvitorlát a fúvó szél elé vonva, a part felé tartottak. Mikor egy félszigetszerű helyre jutottak, a hajót partnak taszították, a hajó orra a fenékbe fúródott, mozdíthatatlanul megállott, a hajó farát azonban az erőszakos nyomás leszakította. Ekkor a katonákban az a szándék fogamzott meg, hogy a foglyokat megölik, hogy valaki ki ne ússzék, és meg ne szökjék. Ámde a százados, ki Pált meg akarta menteni, megakadályozta tervüket. Megparancsolta, hogy akik úszni tudnak, vessék magukat a tengerbe, és először menjenek ki a szárazra, a többiek deszkákon, vagy más hajótartozékokon ússzanak ki. Így történt azután, hogy mindannyian kimenekedtek a szárazföldre.
Cselekedetek 27:13-44 Karoli Bible 1908 (HUNK)
Mivel pedig déli szél kezdett lassan fúni, azt gondolván, hogy feltett szándékuknak uraivá lettek, elindulván, közelebb hajóztak el Kréta mellett. Nemsokára azonban viharos szélvész csapott le oda, mely Észak-keleti szélnek neveztetik. Mikor pedig a hajó elragadtatott, és nem bírt a széllel szembe menni, nekieresztvén azt, vitetünk vala tova. Mikor pedig egy kis sziget alá futottunk, mely Klaudának hívattatik, csak alig bírtuk hatalmunkba keríteni a csolnakot. Melyet miután felvontak, védőeszközöket alkalmaznak vala, alól megövedzvén a hajót; és mivel félnek vala, hogy zátonyra bukkannak, lebocsátván a vitorlát, úgy vitetnek vala. Mikor pedig a szélvésztől nagyon hányattatánk, másnap a hajóterhet kihányák; És harmadnap tulajdon kezeinkkel hányók ki a hajó felszerelését. Mikor pedig több napon át sem nap, sem csillagok nem látszottak, és nem kis vihar szorongatott, továbbra minden reménységünk elvétetett életben maradásunk felől. Mikor pedig hosszas volt már az étlenség, akkor Pál felállván ő közöttük, monda: Jóllehet szükséges lett volna, óh férfiak, hogy engedelmeskedve nékem, ne indultunk volna el Krétából, és elkerültük volna ezt a bajt és kárt: Mindazáltal mostanra nézve is intelek benneteket, hogy jó reménységben legyetek; mert egy lélek sem vész el közületek, hanem csak a hajó. Mert ez éjjel mellém álla egy angyala az Istennek, a kié vagyok, a kinek szolgálok is, Ezt mondván: Ne félj Pál! A császár elé kell néked állanod. És ímé az Isten ajándékba adta néked mindazokat, kik te veled hajóznak. Annakokáért jó reménységben legyetek, férfiak! Mert hiszek az Istnnek, hogy úgy lesz, a mint nékem megmondatott. Egy szigetre kell pedig nékünk kivetődnünk. Mikor pedig a tizennegyedik éjszaka eljött, a mint ide s tova hányatánk az Ádrián, éjféltájban észrevevék a hajósok hogy valami szárazföld közelget hozzájok. És lebocsátván a vízmérő ónt, húsz ölnyinek találák, majd egy kevéssé tovább menvén és ismét lebocsátván a vízmérő ónt, találák tizenöt ölnyinek. És mivel féltek, hogy szirtes helyekre vetődhetnek, a hajónak hátulsó részéből négy vasmacskát vetvén ki, kívánják vala, hogy nappal legyen. A hajósok pedig mikor el akarának menekülni a hajóból, és a csolnakot lebocsáták a tengerre, annak színe alatt, mintha a hajó orrából vasmacskákat akarnának vetni, Monda Pál a századosnak és a vitézeknek: Ha ezek a hajóban nem maradnak, ti meg nem szabadulhattok. Akkor a vitézek elvágák a csolnak köteleit, és ki hagyák esni azt. Addig pedig, míg nappal lenne, inti vala Pál mindnyájokat, hogy egyenek, mondván: Ma tizennegyedik napja, mióta folyton étlen várakoztok, semmit sem véve magatokhoz. Azért intelek benneteket, hogy egyetek, mert ez a ti javatokra szolgál. Mert közületek senkinek sem esik le egy hajszál a fejéről. Mikor pedig ezeket mondá, és kenyeret vőn kezébe, hálákat ada Istennek mindnyájok előtt, és megtörvén, kezde enni. Felbátorodván pedig mindnyájan, szintén vevének magukhoz táplálékot. Valánk pedig a hajóban lélekszám szerint összesen kétszázhetvenhatan. Miután pedig megelégedtek eledellel, a hajót könnyebbítik vala, a gabonát kihányván a tengerbe. Mikor pedig megvirradt, a szárazföldet nem ismerik vala fel; hanem egy tengeröblöt sajdítanak vala, melynek síma partja van, melyre végezék, hogy kihajtják a hajót, ha bírják. A vasmacskákat azért körös-körül elvagdalván, a tengerben hagyák, egyszersmind eloldván a kormányrudak köteleit és felvonván a nagy vitorlát a szélfúvásnak, igyekeznek vala a part felé haladni. De mikor egy zátonyos helyre találtak, ráhajtották a hajót. És az első része ugyan megakadván, mozdíthatatlanul marad vala, a hátulsó része azonban szakadoz vala a haboknak ereje miatt. A vitézeknek pedig az lőn tanácsa, hogy a foglyokat vágják le, hogy senki el ne szaladhasson, minekutána kiúszott. De a százados meg akarván tartani Pált, eltiltá őket e szándéktól, és megparancsolá, hogy a kik úszni tudnak, először azok szökdössenek a tengerbe és meneküljenek ki a szárazföldre. A többiek pedig ki deszkákon, ki a hajó egyéb darabjain. És így lőn, hogy mindnyájan szerencsésen kimenekültek a szárazföldre.
Cselekedetek 27:13-44 Magyar Bibliatársulat új fordítású Bibliája (HUNB)
Mivel pedig déli szél kezdett fújni, azt hitték, hogy megvalósíthatják elhatározásukat; felszedték tehát a horgonyt, és továbbhajóztak Kréta közelébe. Nemsokára azonban a sziget irányából az „Eurakviló”-nak nevezett szélvihar csapott le a tengerre. Mikor az magával ragadta a hajót, úgyhogy nem tudott a széllel szemben haladni, rábíztuk a hajót, és sodortattuk magunkat vele. Amikor egy kis sziget alá futottunk be, amelyet Klaudának hívnak, csak nagy nehezen tudtuk megtartani a mentőcsónakot. Miután ezt felvonták, óvintézkedéseket tettek: alul átkötötték a hajót, és mivel féltek, hogy a Szirtisz tengeröböl zátonyaira futnak, a horgonyt leeresztették, és úgy sodródtak tova. A vihar hevesen dobált bennünket, azért másnap kidobálták a hajóterhet, harmadnap pedig a hajó felszerelését dobálták ki saját kezükkel. Mivel pedig sem a nap, sem a csillagok nem látszottak több napon át, és erős vihar tombolt, végül elveszett megmenekülésünk minden reménye. Minthogy már sokat éheztek is, Pál felállt közöttük, és így szólt: „Az lett volna a helyes, férfiak, ha rám hallgattok, és nem indulunk el Krétából, hogy elkerüljük ezt a veszélyt és ezt a kárt. Én azonban most is azt tanácsolom nektek, hogy bizakodjatok, mert egy lélek sem vész el közületek, csak a hajó. Mert ma éjjel elém állt annak az Istennek az angyala, akié vagyok, és akinek szolgálok. Ez azt mondta: Ne félj, Pál, neked a császár elé kell állnod, és Isten neked ajándékozta mindazokat, akik veled vannak a hajón. Ezért bizakodjatok, férfiak! Én hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, ahogyan nekem megmondta. Egy szigetre kell kivetődnünk.” Eljött a tizennegyedik éjszaka, mióta az Adrián sodródtunk tovább, amikor éjféltájban azt gyanították a hajósok, hogy valamilyen szárazföldhöz közelednek. Lebocsátották a mérőónt, és húsz ölet állapítottak meg. Amikor pedig kissé továbbmentek, és ismét lebocsátották, tizenöt ölet állapítottak meg. De mivel féltek, hogy esetleg sziklás helyre vetődünk, a hajó farából négy horgonyt vetettek ki, alig várva a virradatot. Ekkor azonban a hajósok meg akartak szökni a hajóról. Le akarták ereszteni a mentőcsónakot a tengerre, azzal az ürüggyel, hogy a hajó orrából akarnak horgonyokat kifeszíteni. Pál azonban így szólt a századoshoz és a katonákhoz: „Ha ezek nem maradnak a hajón, akkor ti sem menekülhettek meg.” A katonák ekkor elvágták a mentőcsónak köteleit, és hagyták, hogy elsodorja az ár. Addig pedig, amíg megvirradt, Pál mindnyájukat arra biztatta, hogy egyenek. Így szólt: „Ma a tizennegyedik napja, hogy étlen várakoztok, és semmit sem ettetek. Ezért intelek titeket, hogy egyetek, mert az is megmeneküléseteket szolgálja. Mert közületek senkinek sem esik le egyetlen hajszál sem a fejéről.” E szavak után vette a kenyeret, hálát adott Istennek mindnyájuk szeme láttára, megtörte, és enni kezdett. Erre mindnyájan nekibátorodtak, és ők is enni kezdtek. Lélekszám szerint kétszázhetvenhatan voltunk a hajón. Miután jóllaktak, a gabonát a tengerbe szórva könnyítettek a hajón. Amikor megvirradt, a szárazföldet nem ismerték fel, de egy öblöt vettek észre, amelynek lapos volt a partja. Elhatározták, hogy ha tudják, erre futtatják rá a hajót. A horgonyokat eloldották, és a tengerben hagyták, egyúttal a kormányrúd tartóköteleit is megeresztették, és az orrvitorlát szélnek feszítve igyekeztek a part felé. Mikor azonban a földnyelvhez értek, ráfuttatták a hajót, amelynek orra befúródva ott maradt mozdulatlanul, hátsó része pedig a hullámveréstől kezdett szakadozni. A katonáknak az volt a szándékuk, hogy megölik a foglyokat, nehogy valaki kiúszva elmeneküljön. De a százados meg akarta menteni Pált, visszatartotta őket elhatározásuktól, és megparancsolta, hogy akik úszni tudnak, azok ugorjanak először a tengerbe, és meneküljenek a szárazföldre, azután a többiek pedig, ki deszkákon, ki a hajó egyéb darabjain. Így történt, hogy mindnyájan szerencsésen kimenekültek a szárazföldre.