Jób 10:1-22

Szívből megutáltam életem. Szabadjára engedem hát panaszom, hadd beszéljek keserű lélekkel! Azt mondom Istennek: Ne tarts bűnösnek! Add tudtomra, miért perelsz velem! Jó neked az, hogy sanyargatsz, hogy megveted kezed munkáját, a bűnösök terveinek pedig kedvezel? Hát testi szemeid vannak neked, és annyit látsz te is, amennyit egy ember? Olyanok napjaid, mint a halandóé? Olyanok éveid, mint az emberé? Hiszen kutatod bűnömet, és keresed vétkemet, pedig tudod, hogy nem vagyok bűnös, de senki sem ment meg kezedből! Kezed formált és alkotott engem, azután elfordulsz, és el akarsz pusztítani? Emlékezz csak: úgy formáltál, mint egy agyagedényt, mégis újra porrá tennél? Nem úgy öntöttél-e, mint a tejet, és nem úgy oltottál-e, mint a sajtot? Bőrbe és húsba öltöztettél, csontokkal és inakkal szőttél át. Élettel és szeretettel ajándékoztál meg, és gondviselésed őrizte lelkemet. De titokban már akkor elhatároztad, tudom, eleve ez volt a szándékod: ha vétkezem, te számon tartod, bűnöm alól nem mentesz föl engem. Ha bűnös vagyok, jaj nekem! De ha igaz vagyok, akkor sem emelhetem föl fejem; állandó gyalázat a részem, folyton csak gyötrelmeket látok. Ha mégis fölemelném, rám rontanál, akár egy oroszlán, és ellenem fordítanád csodás hatalmadat. Kerítenél újabb tanúkat ellenem, bosszúságod pedig csak fokozódna: sorozatos támadásokat vezetnél ellenem. Miért is hoztál ki anyám méhéből? Bár kimúltam volna, és szem ne látott volna! Olyan lennék, mint aki nem is volt, akit az anyaméhből vittek a sírba! Úgyis rövid az időm! Ha megszűnnék a baj, és elmaradna tőlem, egy kissé felvidulnék, mielőtt elmegyek oda, ahonnan nem térhetek vissza: a sötétség és a homály országába, a vaksötét országba, a homály sötétjébe, ahol nincs rend, és még a napvilág is olyan, mint a sötét éjszaka.