Én, Nebukadneccar, békében éltem házamban, boldog voltam palotámban. De egyszer olyan álmot láttam, amely megrettentett; megrémítettek azok az álomképek, amelyeket fekhelyemen láttam. Megparancsoltam azért, hogy vezessék elém a babiloni bölcseket mind, és azok magyarázzák meg nekem az álmot. Amikor eljöttek a mágusok, a varázslók, a csillagjósok és a jövendőmondók, elmondtam nekik az álmomat, de ők nem tudták nekem megmagyarázni. Végül megjelent előttem Dániel, akinek a neve az én istenem neve után Baltazár, akiben szent, isteni lélek van, és elmondtam neki az álmomat: Baltazár, te nagy mágus! Tudom, hogy szent, isteni lélek van benned, és nincs olyan titok, amit ne tudnál megfejteni. Magyarázd meg azt a látomást, amelyet álmomban láttam!
A látomás, amelyet fekvőhelyemen láttam, ez volt:
Láttam egy fát a föld közepén;
nagyon magas volt.
A fa csak nőtt és erősödött;
olyan magas lett, hogy az égig ért,
és még a föld széléről is látni lehetett.
Szép lombja volt és sok gyümölcse,
táplálékot nyújtott mindenkinek.
Alatta mezei vadak tanyáztak,
ágain égi madarak fészkeltek,
róla táplálkozott minden élőlény.
Majd láttam fekhelyemen
a látomásban, amint egy szent angyal
leszáll a mennyből.
Hangos szóval így kiáltott:
Vágjátok ki ezt a fát,
és vagdaljátok le ágait,
tépjétek le leveleit,
és szórjátok szét gyümölcseit!
Meneküljenek alóla a vadak,
és ágairól a madarak!
De a tövét gyökerestül
hagyjátok a földben,
vas- és rézbilincsben
a mező füve között!
Hadd áztassa az ég harmatja,
és egye a föld füvét, mint az állatok!
Boruljon el emberi elméje,
állati értelem maradjon csak benne,
hét időszak teljék el így fölötte!
Az angyalok hozták ezt a rendelkezést,
a szentek végzése ez a parancsolat.
Hadd tudják meg az élők,
hogy az emberek királyságán
a Felséges uralkodik:
annak adja, akinek akarja,
és a legalacsonyabb sorból is
trónra emelhet valakit.