Jób könyve 7:7-21

Istenem, tekints rám, életem csak eltűnő lehelet, szemem nem lát több örömöt soha. Ha elmentem, nem láthatsz megint, hiába keresel, nem leszek sehol. Ahogy a felhő eltűnik, s már nincs sehol, úgy az is, aki leszállt a holtak közé, nem jöhet vissza onnan. Nem térhet vissza otthonába, házát sem látja viszont soha. Hát nem türtőztetem magam, elpanaszolom minden szenvedésem, kiöntöm lelkem keserűségét! Tenger vagyok én, vagy tengeri szörny, hogy szüntelen szemmel tartasz, Istenem? Ha arra gondolok: majd álmomban megnyugszom, s ágyamból reggel pihenten kelek, Isten akkor is álmokkal rémít, látomásokkal rettent engem. Jobb, ha megfojtasz! Lelkem inkább a halált kívánja, mint e szenvedést. Utálom az életem, úgysem élhetek örökké, hagyj magamra engem! Mit sem ér az életem! Istenem, micsoda az ember, hogy törődsz vele? Miért fontos neked? Miért látogatod meg reggelente, miért vizsgálod minden pillanatban? Miért nem veszed le rólam tekinteted? Egy pillanatra sem hagysz magamra? Mit vétettem ellened, Istenem, ki minden embert szemmel tartasz? Miért lettem figyelmed céltáblája? Hiszen magamnak is terhére vagyok! Miért nem bocsátod meg vétkemet? Miért nem nézed el bűneimet? Hiszen hamarosan a porba fekszem, s majd hiába keresnél, nem leszek!”

Ingyenes olvasótervek és áhítatok a következő témában: Jób könyve 7:7-21