Jób könyve 30:1-15

„De most még a fiatalok is kinevetnek, akiknek még apját sem fogadtam volna fel a pásztorkutyáim mellé béresnek! Mire mentem volna kezük munkájával, hiszen már erőtlenek voltak. Akik nyomorban és éhezésben élnek, száraz pusztai kórókon rágódnak, vadsóskát szedegetnek, és gyökereket gyűjtögetnek. Akiket az emberek elűztek maguk közül, akik után úgy kiabálnak, mint a tolvajokra szoktak, akik száraz patakok medrében tanyáznak, földbe vájt kunyhókban és barlangokban, akik úgy ordítanak, mint a vadszamarak, és a bokrok alatt gyülekeznek. Haszontalan, semmirekellő emberek, akiket korbáccsal űztek ki a pusztaságba! Most pedig ezek és fiaik gúnyolódnak rajtam! Nevemet csúfolódva emlegetik. Távolról elkerülnek, utálkoznak rajtam, nem átallnak arcomba köpködni! Mivel Isten megalázott engem, és erőmet elvette, ők felbátorodva gúnyolódnak rajtam! Jobbról-balról rám támadnak, elgáncsolnak. Olyanná lettem, mint az ostromlott város! Előttem az utakat elállták, romlásomat siettetik, nincs segítség ellenük. Lerontották kőfalaimat, bezúdulnak a törésen, és rám rohannak. Elfog a rémület, méltóságomtól megfosztottak, boldogságom elszállt, mint a fellegek.