Jób 6:1-16

Ekkor megszólalt Jób, és ezt mondta: Bárcsak igazán mérnék meg elkeseredésemet, szenvedésemmel együtt tennék mérlegre! Bizony, súlyosabb a tenger homokjánál, ezért voltak balgák szavaim. Mert a Mindenható nyilai vannak bennem, mérgüket issza lelkem, és Isten rettentései sorban elérnek engem. Ordít-e a vadszamár a fűben, bőg-e az ökör a takarmány mellett? Megeszik-e az ízetlen ételt sótlanul, vagy van-e íze a nyers tojásnak? Érintésétől is iszonyodom: olyan az, mint a romlott étel. Bárcsak teljesülne kívánságom, és beteljesítené Isten reménységemet! Bárcsak úgy döntene Isten, hogy összezúz, kinyújtaná kezét, hogy elvágja életem fonalát! Akkor még lenne vigaszom, tudnék örülni a kíméletlen fájdalomban is, hogy nem tagadtam meg a szent Isten beszédét. Honnan vegyek erőt a várakozásra? Mi lesz a végem, ha meghosszabbodik is életem? Nem vagyok olyan erős, mint a kő, nem ércből van a testem. Hát nem kapok segítséget? El van zárva tőlem a szabadulás? Baráti szeretetre van szüksége a szenvedőnek, ha elhagyta is a Mindenható félelmét. Atyámfiai hűtlenek, mint a patak, ahogyan a patakok vize eltűnik, amikor zavarosak a jégtől, ha olvadó hó rejtőzik bennük.