AZ ÖRÖMHÍR LUKÁCS SZERINT 7:1-50

Amikor mind e beszédeket a nép füle hallatára befejezte, bement Kapernaumba. Bizonyos századosnak a rabszolgája gonoszul szenvedett, úgyhogy a végét járta. Ez a szolga becses volt neki, mikor hát Jézusról hallott, hozzá küldötte a zsidók véneit, s kérte őt, hogy jöjjön el és mentse meg rabszolgáját. Azok mihelyt Jézushoz érkeztek, nagy igyekezettel kérlelték. „Méltó ő arra – szóltak –, hogy megadd ezt neki, mert szereti nemzetünket, s a zsinagógát ő építtette nekünk.” Jézus hát útra kelt velük. Már nem volt messze a háztól, amikor a százados barátait küldte el hozzá ezzel az üzenettel: „Uram, ne fáradj. Nem vagyok én arra elég, hogy fedelem alá jöjj; arra sem tartom magamat méltónak, hogy magam menjek hozzád. Mondd csak szóval, és meggyógyul a legényem. Hiszen én is fennhatóság alá rendelt ember vagyok. Alattam katonák vannak, és ha azt mondom az egyiknek: Eredj el! Az elmegy, vagy a másiknak: Jöjj! Az eljön. S ha rabszolgámnak ezt mondom: Tedd meg! Megteszi.” Mikor Jézus ezt hallotta, elcsodálkozott, hátrafordult az őt követő tömeg felé, és így szólott: „Azt mondom nektek, Izráelben még nem találtam ekkora hitet.” Amikor a küldöttek a házba visszatértek, a rabszolgát egészségesen találták. A következő napon történt. Egy Nain nevű városba volt úton, s tanítványai és nagy tömeg mentek vele. Mikor a város kapujához közel ért, egyszerre csak egy halottat hoztak ki, egy anyának egyszülött fiát, az anya özvegy volt. A városból jókora tömeg kísérte. Mikor az Úr meglátta az özvegyet, szánalomra gerjedt iránta, s megszólította: „Ne sírj!” Azután odament, megérintette a koporsót, mire azok, akik azt vitték, megálltak. „Ifjú – mondta –, hozzád szólok: Támadj fel!” A halott felült és beszélni kezdett. Azután odaadta őt anyjának. Félelem fogott el mindenkit és dicsőítették az Istent: „Nagy próféta támadt közöttünk! Rátekintett Isten az ő népére!” Egész Júdeába, sőt annak egész környékére szétment a róla szóló hír. Jánosnak is hírt vittek tanítványai mindezekről. János erre magához hívott tanítványai közül kettőt, és elküldte őket az Úrhoz ezzel a kérdéssel: „Te vagy-é az eljövendő, vagy mást várjunk?” Ahogy a férfiak megérkeztek hozzá, így szóltak: „Bemerítő János küldött minket hozzád ezzel a kérdéssel: Te vagy-é az eljövendő, vagy mást várjunk?” Abban az órában sokakat gyógyított meg betegségekből, őket verő ostoroktól, rossz szellemektől, sok vaknak adta meg kegyelmesen a látást. Azután ezt mondta nekik: „Menjetek, vigyétek hírül Jánosnak, amit láttatok és hallottatok: vakok visszakapják szemük világát, sánták járnak, poklosok megtisztulnak, süketek hallanak, halottak feltámadnak, szegények az örömhírt hallják. Mondjátok meg. „Boldog az, aki bennem meg nem botlik.” Mikor János követei elmentek, Jánosról kezdett beszélni a tömegekhez: „Miért mentetek ki a pusztába? Mit akartatok nézni? Szél-ingatta nádszálat? De hát mit is mentetek látni? Puha ruhákba öltözött embert? Hiszen a pompás és drága ruhákban járó emberek a királyi palotákban vannak. De hát mit mentetek ki látni? Prófétát? Igen! Azt mondom nektek, prófétánál is többet. Ő az, akiről írva van: Ím elküldöm követemet orcád előtt, aki előtted elkészíti utadat. Azt mondom nektek: Asszonyok szülöttei között nincs nagyobb Jánosnál, de aki legkisebb az Isten királyságában, nagyobb nála.” Amikor az egész nép és a vámszedők meghallották őt, igazságosságot szolgáltattak az Istennek azzal, hogy a János bemerítésével bemerítkeztek. Ám a farizeusok és a törvénytudók elvetették az Istennek rájuk vonatkozó szándékát azzal, hogy nem meríttették be magukat Jánossal „Kihez hasonlítsam hát e nemzedék embereit? Kihez is hasonlók? Hasonlók a piacon ülő s egymásnak kiáltozó gyermekekhez, kik így beszélnek: Sípoltunk és ti nem táncoltatok, gyászéneket fújtunk és ti nem sírtatok. Eljött ugyanis Bemerítő János, ki kenyeret nem eszik, bort nem iszik, és ti így szóltatok: Ördögi szellem van benne. Eljött az embernek Fia, ki eszik és iszik, s ti ezt mondjátok: Ni a falánk és borissza ember, vámszedőknek és vétkezőknek barátja. Így kapta meg igazolását a bölcsesség, összes gyermekeitől.” A farizeusok közül valaki megkérte őt, hogy egyék nála. Bement hát a farizeus házába, és ledőlt az asztalhoz. Egyszer csak egy asszony, aki vétekben élt a városban, megtudta, hogy a farizeus házában asztalnál fekszik. Vásárolt hát egy alabástrom korsócska kenetet, hátulról a lábához állott és sírva, könnyeivel kezdte öntözni a lábát, hajával törölte meg, majd összecsókolgatta a lábát, és kenettel kenegette. Mikor a farizeus, aki meghívta őt, ezt látta, így szólt magában: „Ha próféta volna, tudná, ki s miféle asszony ez, aki hozzányúlt, tudná, hogy vétkező.” Jézus ekkora következő szavakkal fordult hozzá: „Simon, van valami mondanivalóm neked.” „Tanító, mondd!” – szólott az. „Egy hitelezőnek két adósa volt. Az egyik ötszáz dénárral, a másik ötvennel tartozott neki. Mivel nem volt nekik miből megadniuk, kegyelemből mindkettőnek elengedte. Közülük melyik szereti most jobban őt?” „Úgy vélekedem – szólalt meg Simon –, hogy az, akinek többet engedett el.” „Helyesen ítéltél” – válaszolta Jézus, majd az asszony felé fordulva így szólott Simonhoz: „Látod ezt az asszonyt? Amikor házadba jöttem, nem adtál vizet a lábamra, ő pedig könnyével öntözte lábamat és hajával törölte meg. Csókot sem adtál nekem, ő pedig, mióta bejöttem, nem szűnt meg lábamat csókolgatni. Olajjal a fejemet meg nem kented, ő pedig lábamat kente kenettel. Ezért azt mondom neked: Megbocsátották az ő sok vétkét, mert nagyon szeretett. Ellenben, akinek keveset bocsátanak meg, kevéssé szeret.” Azután az asszonyhoz szólt: „Vétkeidet megbocsátották.” Erre az asztalnál fekvők mondogatni kezdték egymás közt: „Kicsoda ő, hogy a vétkeket megbocsátja?” Ő azonban ismét az asszonyhoz fordult: „Hited megmentett téged. Eredj békességben el.”