és ezzel új szövetség közbenjárója lett, hogy miután az első szövetség alatt elkövetett áthágások megváltására megtörtént a halál, az elhívottak elnyerjék az örök sorsrész öröklésének ígéretét.
Mert ahol végrendelkezés jellegű szövetség van, ott fennáll a kényszerűség, hogy a végrendelkező halála bekövetkezzék.
A végrendelet ugyanis a halál bekövetkezése után érvényes, miután semmi ereje nincs addig, amíg a végrendelkező él.
Innen van, hogy az első végrendeletet sem lehetett beiktatni vér nélkül.
Mert miután Mózes a törvényen át minden parancsolatot elmondott az egész népnek, vízzel, skarlátszínű gyapjúval és izsóppal együtt magához vette a borjúk és bakok vérét, és mind magát a könyvet, mind a népet befecskendezte velük,
ezzel a szóval: „Ez annak a szövetségnek a vére, melyet Isten nektek parancsolt.”
Hasonlóan behintette vérrel a sátort és a papi szolgálat összes eszközeit.
A törvény szerint majdnem minden a vér által tisztul meg, úgyhogy vérontás nélkül nem történik megbocsátás.
Fennáll tehát a kényszerűség, hogy mikor a mennyei dolgok földi képei ilyen földi dolgokkal tisztíttatnak meg, maguk a mennyei dolgok ezeknél hatalmasabb (jobb) áldozatokkal tisztíttassanak meg,
a Krisztus ugyanis nem kézzel csinált szentélybe ment be, nem a valódinak képmásába csupán, hanem magába a mennybe, hogy most helyettünk az Isten orcája előtt megjelenjék.
Arra azonban nem áll fenn kényszerűség, hogy sokszor vigye magát áldozatul, mint hogy a Főpap másnak a vérével évenként bemegy a szentélybe,
hiszen akkor a világ megalapozása óta sokszor kellett volna már szenvednie. Így azonban csak egyszer lépett a látható világba az örök korok befejeződésekor, hogy véres áldozatával a vétket eltörölje.
És amennyire igaz, hogy az embereknek ki van szabva, hogy egyszer meghaljanak, azután pedig az ítélet jön,
annyira igaz, hogy a Krisztus is, miután egyszer áldozatul vitetett, hogy sokak vétkeit elhordja, másodszor vétek nélkül lesz láthatóvá azoknak, akit őt megváltójukként várják.