Történt pedig Artahsaszta király uralkodásának huszadik évében, Niszán hónapban, hogy — tisztségem szerint — éppen felszolgáltam a bort a királynak, amikor megszólított: „Csak nem vagy beteg? Miért ilyen szomorú az arcod? Biztosan valami nyomja a lelkedet!” Korábban még sohasem voltam szomorú a király jelenlétében, ezért nagyon megijedtem. Majd ezt feleltem: „Uram, királyom, örökké élj! Hogyne lennék szomorú, amikor a város, ahol őseim nyugszanak, romokban hever, és kapuit tűz égette meg!”
„Mit kívánsz?” — kérdezte a király.
Mielőtt válaszoltam volna, imádkoztam Istenhez, aki a Mennyben lakik. Majd ezt feleltem: „Ha jónak látja a király, és ha szolgáját kedveli, akkor küldjön el engem Júdea tartományába, abba a városba, ahol őseim nyugszanak, hogy újjáépítsem a várost.”
A király ekkor megkérdezte (a királyné ott ült mellette): „Mennyi időre van ehhez szükséged, és mikor térsz vissza?”
Akkor megmondtam, mennyi időre szeretnék szabadságot kérni — a király pedig jóindulatúan elengedett. Majd tovább kértem őt: „Ha a király jónak látja, adjon a kezembe írott rendeleteket a folyón túli tartomány helytartóinak címezve, hogy Júdeába menet szabadon átutazhassak a területükön. Egy másik hasonló ajánlólevélre is szükségem lenne, Aszáfnak, a királyi erdők gondviselőjének címezve, hogy utaljon ki elegendő gerendát az építéshez. Hiszen helyre kell állítanom a Templomot körülvevő falat, a város falait, és a kapukat — azon kívül magamnak is kell házat építenem.”
A király mindezt megígérte, mert Istenem keze nyugodott rajtam. Sőt, még kíséretet is rendelt mellém: tiszteket és lovas katonákat.
Amikor megérkeztem a folyón túli tartomány helytartóihoz, átadtam nekik a király leveleit. Amikor a Hórónból való Szanballat és Tóbijjá, az ammoni tisztviselő meghallotta, hogy jött valaki, aki Izráel népének segíteni akar — mindketten nagyon felháborodtak, és megharagudtak.
Azután Jeruzsálembe értem, és három napra megpihentem. Éjjel felkeltem, és néhány emberem kíséretével elindultam, de senkinek sem szóltam arról, hogy mit akarok tenni Jeruzsálemért, és hogy Istenem mire indította a szívemet. Csak egy ló volt velünk: az, amelyiken lovagolni szoktam.
Még sötét éjszaka volt, amikor kimentem a városból a Völgy-kapun át a Sárkány-forrás felé, azután a Szemét-kapuhoz. Gondosan megvizsgáltam, milyen állapotban van a város fala, és láttam, hogy romokban hever. Megnéztem a falon lévő kapuboltozatokat is. A fából készült kapuk hiányoztak, mert elégtek. Azután a Forrás-kaput néztem meg, és a királyi víztárolót. De itt már nem tudtam a lovammal továbbmenni, olyan szűk volt a hely. Ezért gyalog mentem föl a völgyből, hogy megvizsgáljam a falakat. Majd visszamentem, és a Völgy-kapun keresztül hazatértem.
Ekkor még senki sem tudta, hogy hova mentem, és hogy mit tettem — még a vezetők sem. A júdaiak, papok, vezetők, előkelők, és a többiek közül — akik később a munkát végezték — senki sem sejtette, mire készülök, mert hallgattam róla.