Erre Jób így felelt:
„Bárcsak mérlegre tennék szenvedésemet,
s gyötrelmem súlyát lemérnék,
tudom, nehezebb lenne a tengerparti homoknál,
ezért szólok úgy, mint az ostobák!
Mert a Mindenható nyilai fúródtak testembe,
mérgüket issza szellemem,
Isten rettentései felsorakoztak ellenem.
Ugyan miért ordítana a vadszamár a legelő közepén?
Bőg-e panaszosan a bika, ha van mit ennie?
Kinek kell a sótlan, ízetlen étel?
Megennéd-e a nyers tojásfehérjét?
Lelkem undorodik tőle, mint a romlott ételtől,
ujjal se nyúlnék hozzá!
Bárcsak Isten megadná, amit kérek!
Bárcsak teljesítené, amire oly nagyon vágyom!
Bárcsak törne össze teljesen,
bár végezne karja velem!
De még akkor is lenne vigaszom,
egy örömöm még a fájdalmak között is maradna:
hogy amit a Szent mondott, meg nem tagadtam!
Honnan merítsek erőt a kitartáshoz?
Mi értelme lenne tovább is remélni?
Nem vagyok oly erős, mint a szikla,
testem nem bronzból készült!
Nem tudok magamon segíteni,
nincs senki, hogy igazságosan ítélje ügyemet!
Aki nem könyörül bajba jutott barátján,
az Istent sem féli igazán!
De ti, barátaim, megbízhatatlanok lettetek,
mint a kiszáradó patakmeder:
hol megárad, hol meg eltűnik a víz belőle.
Tavasszal meglapul alján az olvadó hó,
sötétlik benne a jégmaradék
Biblia alkalmazás
Biblia gyerekeknek alkalmazás
