Jób könyve 29:1-25

Jób így folytatta: „Ó, ki hozza vissza azokat az időket, amikor Isten őrzött engem, és gondot viselt rám! Mikor világossága ragyogott fölöttem, s fényénél bizton járhattam még a sötétben is. Mikor érett férfikorban, jó erőben voltam, Isten barátsága és tanácsa védte otthonom. A Mindenható közel volt hozzám, velem járt, s körülvettek gyermekeim. Ó, akkor lábaimat még tejben áztattam, s a sziklából is olajpatakok folytak! Mikor a város kapujához mentem, s a város vénei közt helyem elfoglaltam, hátrahúzódtak a fiatalok, a vének meg felálltak tiszteletemre. A vezetők elhallgattak, és kezüket szájukra tették. Még a fejedelmek is elnémultak, s egy szót sem szóltak előttem. Aki csak hallott, áldott engem, aki látott, helyeselt, és dicsért. Mert megmentettem a szegényt, ha segítségért kiáltott, felkaroltam az árvát, akivel senki sem törődött. Megmentettem a haldoklót, és áldott érte, segítettem az özvegyen, hogy énekelt örömében. Felöltöztem az igazságosságba, és ő is magára vett engem, jogosság volt palástom és turbán a fejemen. A vaknak szeme voltam, hogy vezessem, a sántának lába, hogy hordozzam. Gondviselőjük lettem a szegényeknek, és gondosan megvizsgáltam az ismeretlen ügyét. De letörtem szarvát az istentelennek, s foga közül kimentettem a nyomorultat. Azt hittem, hosszú lesz életem, családom körében, békében öregszem meg, gyökereim a folyóvízig nyúlnak, ágaimra éjjeli harmat hull, dicsőségem megerősödik minden nap, íjam is erős marad a kezemben. Régen az emberek hallgattak rám, csendben várták tanácsomat. Úgy várták szavam, mint szárazságban az esőt, tátott szájjal itták szavaimat, mint tavaszi záport a szomjas föld. Ha elhallgattam, senki sem szólt többet, hallgattak mind, tisztelettel. Ha mosolyogtam rájuk, felbátorodtak, arcom derűje felvidította őket. Örömmel laktam velük együtt, s vezetőjük voltam. Úgy éltem közöttük, ahogy a király táborozik seregével, s megvigasztaltam a gyászolót.”