Sámuel első könyve 20:35-42

Másnap reggel a megbeszélt időben Jonatán, apródja kíséretében kiment a városból. Amikor arra a helyre ért, ahol Dávid rejtőzött, előre küldte a fiút. „Szaladj, keresd meg a nyilakat, amelyeket lövök!” — mondta neki, és előre lőtt egy nyílvesszőt a fiú feje fölött. Amikor a fiú oda ért, ahová Jonatán a nyílvesszőt lőtte, még utána kiáltott: „Menj messzebbre, mert még előtted van! Siess, menj tovább, ne állj meg!” A fiú fölvette a nyilakat, és visszavitte Jonatánnak, de nem vett észre semmit, csak Jonatán és Dávid értette, hogy ez mit jelent. Majd Jonatán odaadta a fiúnak az íját meg a nyilakat, és visszaküldte a városba. Miután a fiú elment, Dávid előjött rejtekhelyéről, a kőrakás mellől. Háromszor arccal a földig hajolt Jonatán előtt, azután megölelték egymást, és együtt sírtak. Különösen Dávid sírt nagyon keservesen. Majd Jonatán elbúcsúzott Dávidtól: „Menj el békességgel, Dávid, hiszen megesküdtünk az Örökkévaló nevére! Ő legyen a tanúja szövetségünknek, amelyet egymással kötöttünk, s amely utódainkat is örökre kötelezi.”